Miért jön újra divatba a fűző?
Egy XIX. századi ruhadarab jelenléte a kortárs gardróbokban azt sugallja, hogy a fűző képe valahogy még mindig rezonál társadalmainkban – még akkor is, ha a jelentése fejlődött és megváltozott, és a nők által nagyon kedvelt érzékibbé és romantikusabbá vált, egy csipetnyi retróval.
Az 1930-as években a divat ismét a derekat helyezte a középpontba, bonyolult szabásokkal vagy merész színkombinációkkal. Az évtized során a háromdimenziósabb sziluett felé történt elmozdulás. Ez a derék és később a vállak fontosságában tükröződik. Mi is lehetne alkalmasabb, mint a fűző, hogy az újra felfedezett nőies formát reflektorfénybe helyezze? Valójában az 1930-as évek végére a lágy fűzők és fűzők az estélyi ruhákban már a viktoriánus újjászületés részei voltak, amelyet olyan filmek népszerűsítettek, mint az Elfújta a szél és a Kisasszonyok. A derék kicsi volt, a vállak szélesek, és az általános forma előrevetítette az 1947-es „New Look” homokóra sziluettjét.
Az 1940-es évek végétől a tervezők ötletes szabásokkal, párnázással és aláöltözéssel próbálták elérni ugyanazt az alakformáló sziluettet, amelyet korábban a fűzővel értek el, a legszembetűnőbb példa erre a Dior által tervezett archetipikus és ikonikus „Bar” ruha. Mintha csak megerősítené a jelenségben betöltött szerepét, a fűző visszatért, ezúttal „melltartóvá” átalakulva, és az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején a legtöbb estélyi ruhán használták.
Az 1950-es évek közepén határozottan a geometrikusabb és architektonikusabb divatot keresték. Új formákat keresve a tervezők a ruhákat mint köteteket tanulmányozták, és kísérleteztek a derékkal, felhúzva, lehúzva vagy teljesen eltakarva azt.
A 70-es évek közepén Vivienne Westwood lett az első 20. századi tervező, aki a fűzőt eredeti formájában használta, mivel Poiret elutasította azt. Művészi és színpadias megközelítése új és meghatározó irányzatot teremtett a kortárs divatban. Munkásságának középpontjában a történelmi ruhadarabok használata áll, a korszellem egyedi érzékelésével kombinálva. Tizennyolcadik századi fűzői olyan csillogást és hatalmat adnak a nőknek, amilyet már régóta nem éreztek.”
A nyolcvanas években más tervezők is követték példáját, de ezúttal a tizenkilencedik századi viktoriánus fűzőt használták. Jean-Paul Gaultier és Thierry Mugler kezében a fűző egy 20. század végi, sci-fi rajzfilmből ismert cyber-nő páncéljává vált.
A Fűző innentől kezdve a tervezők számára a fűző szolgált alapul erőteljes modellek megalkotásához. A fűző vonásait stilizálták vagy eltúlozták, vagy eltűntették, és csak a formát tartották meg és alakították át öntött műanyag páncéllá. Az eredmények lenyűgözőek. A fűző „műtárgy” lett, új jelentéssel, természetesen művészi, de társadalmi értelemben is – szinte kijelentés. A fűző már nem a nők elnyomásának szimbóluma, hanem a szexuális emancipáció jelképe lett. Gaultier fűzői ikonikussá váltak, amikor Madonna 1990-es világkörüli turnéján viselt egyet. Azóta a fűző Gaultier fétise, és parfümjeit fűző alakú üvegben árulják.
A fűzők jelenléte a kifutón nem véletlen. Westwood fűzői a punk szexualitás kifejeződései voltak a kifutón. Gaultier és Mugler páncélszerű fűzői a hatalom divatját és a testkultuszt testesítették meg a yuppie-kultúrában. A tényszerű fűző itt is együtt élt a kifutókon a „szellem” fűzővel, amelyet az 1980-as évek háromszög alakjában láttunk: szűk derék és széles vállak.